A bőröket ősidők óta fölhasználja az emberiség ruhák, takarók, eszközök készítésére. Ma is bőrből készül a cipőnk, táskánk, derékszíjunk. De az ókorban és a középkorban a bőriparnak sokkal nagyobb szerepe volt. A vadásznépek bőripara készítette a hadfelszereléshez szükséges bőrárukat. A lószerszám szíjazata, nyergek, bőrvértek és bőrpajzsok készítése egykor a csúcstechnológia része volt.
Az állatok lenyúzott bőrét az ipar vegyi kezeléssel (cserzéssel) tartósítják, a nyers, romlandó bőrből így készítenek tartós anyagot. Az emlős állatok bőre három rétegből áll: felhámból (a vékony külső réteg), irhából (a középső vastag réteg) és az alsó zsíros rétegből. A felső és az alsó rétegeket lemaratják savakkal, lúgokkal, sókkal, enzimekkel és csersavval kezelik, ezek az anyagok kioldják a zsírokat, a nem rostos fehérjéket és megszilárdítják a rostos fehérjék és a kollagén-fonalak közötti kötéseket.

A bőrkikészítés több mint 7000 éves mesterség. Az őskori ember a napon megszárította a bőrt, azután állati zsiradékot belesulykolva megpuhította, majd sózással és füstöléssel tartósította. I. e. 4000 körül Egyiptomban a kezdeti egyszerű módszereket növényi cserzési eljárással váltották fel. A középkorban az arabok továbbfejlesztették a tímármesterséget, a mai Marokkó és Spanyolország területéről származó szattyánbőrök tanúskodnak szakértelmükről. A 19. század közepén a bőriparban is bevezették a gépeket, ezekkel végezték a hasítást, a hús lefejtését és a szőrtelenítést. A század végén jelent meg a krómsós cserzés.
A bőrkikészítés három alapvető folyamatból áll, a cserzés előkészítéséből, a cserzésből és a bőr feldolgozásból. Először az irhát óvatosan lenyúzzák az állatról, majd tartósítják mert a nyers irha néhány órán belül elkezd bomlani. A konzerválás több módja ismert pl. a szárítás, a sózás és a pikkelyezés (áztatás savas és sós oldatban). Ezután áztatással eltávolítják a vízben oldódó anyagokat, így az irha visszanyeri eredeti alakját és lágyságát. Ezután mész vizes oldatával lágyítják, majd eltávolítják a szőrt, a maradék hús és testszöveteket. A megtisztított nyers bőrt kimossák, mésztelenítik, csávázzák (enzimekkel eltávolítják belőle a nem rostos fehérjéket, hogy élénkebb színűvé és hajlékonyabbá tegyék), majd pikkelyezéssel tisztítják.

A cserzést csersavval (tannin) végzik, ez kiszorítja a vizet a rostok közül, és összefogja a rostokat. A növényi cserzés napjainkban is fontos szerepet kap, csersavban gazdag növényi részekből kivont folyadékból cserlevet készítenek. A bőrt hetekig néha hónapokig áztatják az egyre erősebb lével feltöltött cserzőkádakban. A könnyű bőröket ásványi-sós cserzéssel állítják elő, így puha és hajlékony anyagot kapnak és a cserzési folyamat is napokra, órákra rövidül. Erre a célra króm-, alumínium- és cirkón-sókat használnak. Olajos cserzéssel főként a puha és lyukacsos zergebőrt munkálják meg. Sokféle fenol- és szénhidrogén származékból készült szintetikus szert is használnak cserzőanyagként.
A bőrfeldolgozás utolsó szakaszában bőrt megszárítják, festik és zsírokat visznek a bőrbe hogy puhábbá, erősebbé és vízállóbbá tegyék.

A bőr minőségét elsősorban az állat fajtája határozza meg. A faji jellegből adódik a bőrfelület nagysága, a rostszerkezet rendezettsége, tömörsége, kémiai összetétele. Mindezek döntő tényezők a tekintetben, hogy milyen készáru gyártására alkalmas az adott bőr.
A bőr minőségi tulajdonságait meghatározza az állat életkörülményei, az éghajlat, a táplálkozás az állat kora és a neme is. A fiatal állat bőrének magas a nedvesség tartalma, alacsony a zsír tartalma. A hím állat bőre nagyobb, vastagabb, durvább, a nőstényeké tömöttebb, rugalmasabb. A mérsékelt égövön növekvő állatok bőre a legértékesebb és a szabad ég alatt tartottaké rostozata jobb minőségű. A vágási körülmények a tímárbőröknél a nyári, a szőrméseknél a téli vágású a jobb minőségű. Leggyakoribb állati bőrök: marha, juh, kecske, sertés. Hím sertés bőréből csak bélésbőrt készítenek a rossz minőség miatt.

A szűcs ipar a már feldolgozásra előkészített, tiszta prémekkel dolgozik. A szűcs mesterség közel áll a szabósághoz, a megmunkált anyag tulajdonságai miatt az eszközök és a munkamenet között sok a különbség. Az első írásos emlékek bizonyítják Egyiptomból i. e. 4000 körül a szőrmekészítést. A népvándorlások korának népeinél komoly szaktudásról árulkodó, mindennapos viselet volt a szőrme. A honfoglaló magyarok híres viselete a kacagány volt amely tigrisek, párducok bundájából készült. Európában a XI. századig a tímár- és a szőrmeipar egybe tartozott, a XII. századtól kezdtek a szűcsök külön céhekben tömörülni. A kereskedelem fejlődésével egyre több addig ismeretlen állat bőrét dolgozta fel a szűcsipar, Amerika felfedezésével ez tovább fokozódott. A szőrme kikészítés és feldolgozás is ketté vált fokozatosan. A gépek is megjelentek a XIX. században, Franciaországban a szőrmefestés terén értek el jelentős eredményeket. 1870-ben A. B. Citroen francia mérnök fejlesztette ki a kétfonalas szűcsvarrógépet. A szőrme vagy a prém a különböző tenyésztett, és vadon élő emlősállatok gereznájából (lenyúzott prémes állatbőr) készített, szőrzettel borított bőr.

Szőrmés bőr felépítése: hájas hártya, irharéteg, hámréteg. A szőrszál a bőrhöz hasonlóan nagy százalékban fehérjéből épül fel, fehérjéje a kreatin, lúgokkal szemben érzékenyek, savakkal szemben ellenállóbbak. Azokat a szőrszálakat, melyek leghosszabbak, leginkább kiemelkednek a szőrzetből, fedőszőrnek vagy koronaszőrnek nevezzük. Ezek adják a prém színét, fényét, selymes, vagy merev voltát. A koronaszőrök hosszúsága és tömöttsége fajonként, egyedenként, évszakonként változik. A pehelyszőrök sűrűségétől függ a prém tömöttsége, hőtartó képessége. A sűrű és hullámos lefutású pehelyszálak levegőt zárnak maguk közé, mely jó hőszigetelést tesz lehetővé. A pehelyszálak a legvékonyabb szőrféleségek, vastagságuk jellemző egyedi tulajdonság.
A Földön kb. 170 olyan állatfaj él, amelynek prémjét felhasználják.
Rágcsáló prémes állatok: csincsilla, hód, hörcsög, mókus, mormota, nutria, nyúl, pézsma.
Ragadozó állatok: macskafélék, menyétfélék (coboly, görény, hermelin, nyest), mosómedve, rókafélék.
A pézsma a karakül juh 6-10 napos bárányának prémje, kizárólag koronaszőrökből áll, amelyek szorosan egymás mellé tömörülnek.
A szőrméket szőroldali tulajdonságok alapján minősítik, vizsgálva a szőrme hőszigetelő képességét, a szőr jellegét, színét, szépségét kopásállóságát, gyakoriságát, divatosságát. Az irhabőröknek hibátlan húsoldalú bőrből kell készülniük. Az irhabőröket főként racka, vagy cigája bőrből készítik, mert ezeknek a juh és bárány fajtáknak tömörebb a szőrük és puhább a bőrük. A panofixálás magyar szabadalom, mely a merinói juh bundájának felhasználásával végezhető el. A merinó szőrzetének szálai a ráeső fényt úgy verik vissza, hogy az selymes, magas fényű benyomást kelt.

Tevékenységünkre jellemző az ún. „német szűcsség”, mely a kész bőrökből nemes szőrmék feldolgozását jelenti, főként selyem béléssel. Szépészeti és melegítő funkciója van a nerc, nyest, pézsma, nutria, perzsa, róka, csincsilla, vidra, hörcsög, coboly, stb. feldolgozásának. A „magyar szűcsség” főként kikészítéssel együtt a birka, bárány szőréből, bőréből készült termékek feldolgozását jelenti. Bárány vagy hörcsögbéleléssel használják textil, gyapjúszövet kabátokba is, mely jó kombinációja az anyagok társításának. Főbb magyar szűcs termékek az irhabunda, kabát, kucsma, sapka, mellény, bekecs, gallér, kesztyű, bőrkabát, bőrnadrág, stb., tehát minden, ami meleg, tartós, és hagyományos. A bőr és szőrme megújuló természetes anyag, több ezer éve használja az emberiség, az állatok tenyésztésével mindig újratermelődik, a természetben elbomlik. Habár az öltözködési kultúra sokat változik. a mai szintetikus, vegyipari műszálas ruhák olcsóságuk révén ugyan elterjedtek, viszont az előállításuk, és a nehézkes megsemmisítésük miatt a környezetre károsak. Az igényes, természetes anyagokat, bőrt, szőrmét nem tudják helyettesíteni.